A modern orosz színművészet a századforduló kiéleződő társadalmi válságának közepette született. Az ipari városokban hatalmas sztrájkok zajlottak, 1901. május elsején pedig országszerte nagyméretű felvonulások jelezték a forradalmi erők tömörülését.
A forradalmi erők ébredésével együtt jelentkeztek azok a művészi törekvések is, melyek a szocialista színművészet felé egyengették az utat. A drámairodalomban Csehov és Gorkij, a színjátszás területén pedig a Moszkvai Művész Színház képviselték ezeket a törekvéseket a századfordulón.
A cári színházak monopóliumának 1882-es eltörlése után Pétervárott mindössze négy színház maradt az udvar közvetlen irányítása alatt.
- Mariinszkij Tyeatr / Mariinszkij Színház /
Opera előadások részére volt fenntartva.
- Bolsoj Tyeatr / Nagy Színház /
Szintén opera előadásokat tartottak benne.
- Alekszandrinszkij Tyeatr - a prózai előadások részére
- Mihajlovszkij Tyeatr - egy állandó francia társulat részére
- A Moszkvai Művész Színház
Létrejöttének előzménye a Moszkvai Művészeti és Irodalmi Társaság volt, melyet Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij / 1862 - 1938 / hozott létre, még mint műkedvelő színész és rendező 1888-ban.
Az irodalmi társaság keretében színielőadásokat is rendeztek, ahol Sztanyiszlavszkij működésük tíz éve alatt jelentős szerepeket játszott és több darabot rendezett.
Dancsenko ekkor már neves kritikus és drámaíró volt, akinek drámáit néhány moszkvai és pétervári színházban is játszották.
1897. június 21-én Sztanyiszlavszkij és Dancsenko között egy közel 18 órás beszélgetés zajlott le, melynek során elhatározták egy új típusú színház megalapítását, megbeszélték művészi programját és kidolgozták egész szervezetét. Ez lett a Moszkvai Művész Színház.
Sztanyiszlavszkij így számol be emlékirataiban a Művész Színház célkitűzéseiről:
" Induló vállalkozásunk programja forradalmi volt. Síkraszálltunk a régi játékmodor, a teatralitás, a hamis pátosz, a szavalás és mindenféle ripacskodás ellen, a díszletezés rossz konvenciói és a sztárrendszer ellen, amely tönkreteszi az együttest, továbbá az akkori színházak egész rendszere és silány repertoárja ellen. "
Az új társulatot műkedvelőkből és frissen végzett színésznövendékekből állították össze abból a megfontolásból, hogy azokat még nem rontotta meg a szokványos színházi rutin.
A megnyitó előadásra Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj / 1817 - 1875 /Fjodor Joannovics cár című történelmi drámáját választották. Az addigi színházi gyakorlatban ismeretlen elemzőpróbákat tartottak, ahol a szövegnek és a szerepnek minden vonatkozását előre tisztázták, s csak ezután kezdődött a színpadi próba! Mozgásban, állásban, gesztusban a legtermészetesebb megoldást keresték, s ha kellett, háttal is álltak a közönségnek.
Sztanyiszlavszkij törekvéseinek középpontjában az az igény állt, hogy a színészek a lehető legteljesebb mértékben átéljék
a színpadi helyzeteket, annak érdekében, hogy azok a valóság
hitelességével jelenjenek meg. Annak érdekében, hogy ezt a hatást
megteremthesse, a színésznek működtetnie kell érzelmi emlékezetét,
azaz a próbák során úgy kell viselkednie, mintha ő maga lenne a
megjelenítendő életszituációban. Felszínre kell hoznia saját élményeit,
tapasztalatait, az ezekhez társuló érzelmeket, és ezeket kell magában
rögzítenie ahhoz, hogy a bemutatni kívánt lélekállapotot
megjeleníthesse.
Jól példázza Sztanyiszlavszkij elgondolásait az alábbi rövid idézet: A színész mintegy ezt mondja magának: »Tudom, hogy mindaz, ami itt a
színpadon körülvesz, a valóság durva hamisítványa, csupa hazugság. De mi
lenne, ha mindez igaz lenne? Hogyan viszonyulnék ehhez vagy ahhoz a
jelenséghez? Mit tennék? És attól a pillanattól kezdve, amint
megjelenik lelkében ez az alkotó »mi lenne, ha«, az őt körülvevő reális
élet elveszti az érdekességét, és átlép a fantáziája teremtette másik
életbe.
A nagy sikerű bemutatkozás után még két előadás következett, aztán alább hagyott irántuk az érdeklődés és úgy látszott, hogy az újszerű vállalkozás bukásra van ítélve. Ekkor Nyemirovics-Dancsenkonak az az ötlete támadt, hogy mutassák be Csehov Sirály című darabját. Csehov nehezen mondott igent, mivel a darab egy évvel korábban nagyot bukott az Alekszandrinszkij Színházban. Kockázatos vállalkozás volt tehát újra bemutatni, de a bátorság meghozta az eredményt. Az előadás óriási sikert aratott. A sirály képe felkerült a színház függönyére és a mai napig mint a színház szimbóluma szerepel! Ettől kezdve a Művész Színház Csehov állandó színháza lett, itt kerültek bemutatásra későbbi művei is, mint például a Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert, és az Ivanov. Író és színház tökéletes találkozása és szimbiózisa volt ez.
Néhány példa arra, hogy miért funkcionált oly kitűnően az írói és a színházi elképzelés:
- Csehov dramaturgiája egyszerű, pátoszmentes volt, ami jól illett a naturalizmushoz,
- Árnyaltan jellemzett alakjai nagyszerű lehetőséget nyújtottak a pszichológiai elemzésre,
- Szünetei és hallgatásai ösztönözték a színészi játék mimikai eszközeit,
- Köznapi, közömbös dialógusai a természetes beszédre törekvő színészeknek kitűnő táptalaj volt.
Egyetlen dologban nem értett egyet Csehov a színházzal. Mindig arra panaszkodott, hogy ő a darabjait komédiáknak írta, de Sztanyiszlavszkij komolyra, szomorúra, sírósra rendezte őket. Ez a vita sosem tisztázódott kettőjük között. Sztanyiszlavszkij nem értette, hogy mit akar Csehov, Csehov pedig képtelen volt azt érthetően elmagyarázni. Az író valószínűleg valamiféle ironikus komédiai humorra gondolt, de ezt az akkori közönség úgy sem értette volna meg, még ha Sztanyiszlavszkij meg is próbálkozott volna vele. / Csehov ilyen jellegű értelmezésével csak a második világháború utáni nagy rendezők próbálkoztak meg, mint pl. Peter Brook vagy Tovsztogonov. /
Csehov drámái tehát visszavonhatatlanul Sztanyiszlavszkíj rendkívül szuggesztív rendezői értelmezésében vonultak be a világ színpadaira, s így is kövesedtek meg.
Később a színház másik rendszeres házi szerzője lett Makszim Gorkij / 1868 - 1936 /
Drámáinak bemutatásával a társulat színészi átélésre alapozott pszichológiai realizmusa tovább fejlődött! Ezeknél ugyan is a naturalista helyzetábrázolás és a pszichológiai módszerek már nem bizonyultak kielégítőnek, itt már társadalmi, politikai viszonyok elemzésére és társadalmi típusok színészi megfogalmazására volt szükség, arra kellett a figyelmet összpontosítani! Ezeknek a feladatoknak a megoldásával Sztanyiszlavszkij egy lépéssel előbbre jutott aa szocialista realizmus felé vezető úton!
1905-ben a Művész Színház elérte fejlődésének tetőfokát, Sztanyiszlavszkij világhírnévre tett szert. Ezt kihasználva a színház 1906-ban elindult első külföldi vendégkörútjára. Felléptek Prágában, Bécsben, Berlinben és több német városban 62 előadást tartottak a közönség óriási ünneplése közepette, a szakmai körök teljes elismerése mellett!
- A szecesszió Sztanyiszlavszkij naturalizmusának fejlődése nem volt zökkenőmentes. Önéletrajzából kiderül, hogy 1904-ben még őt is megérintette a szecesszió szele, s ha rövid időre is de letért a naturalizmus útjáról! Az irányzat áthatotta egész Európát, s az építészet, festészet és iparművészet után behatolt a színházművészetbe is. Sztanyiszlavszkíjt kétségek gyötörték, mert egyrészt ragaszkodott a naturalizmushoz, másrészt szerette volna kipróbálni az új irányzatot is. 1905-ben találkozott Vszevelod Emiljevics Mejerhold / 1874 - 1942 / nevű egykori tanítványával, a Művész Színház volt színészével.
Mejerhold állította, hogy ő már megtalálta az új utakat és új módszereket, csak anyagi okok miatt nem tudta gyakorlatban is megvalósítani és kipróbálni. Sztanyiszlavszkij egy stúdiót bocsátott a rendelkezésére, hogy elkezdhesse a munkát. Meyerhold el is kezdte a munkát, de mikor kitűzték a főpróbát kiderült, hogy kezdő színészeivel nem tudta valóra váltani elképzeléseit, ezért Sztanyiszlavszkij nem engedélyezte a nyilvános előadást.
A Meyerhold-féle stúdió bukása után Sztanyiszlavszkij továbbra is a szecesszió gondolatkörében élt. Így írt erről: " A szóban forgó időben engem a színházművészetben szinte kizárólag az irreális érdekelt, s színpadi megjelenítésének eszközeit, formáit és módszereit kerestem. "
Ehhez kapóra jött neki MaeterlinckKék madár című darabja, melynek rendezésébe kezdve a szecesszió minden irreális elemét felhasználta. Az 1908. szeptember 30-i előadás óriási siker volt. Sztanyiszlavszkij megmutatta, hogy tehetsége a szecesszió műfaján belül is működik.
Egy hónappal később mégis így írt egyik levelében: " Visszatértünk a realizmushoz... Minden más út hamis és halott. Ezt bizonyította Meyerhold. "
A szecesszióból történő teljes kigyógyulása azonban csak 1911-ben következett be, amikor meghívta a Művész Színházba vendégrendezésre Gordon Craig rendezőt, aki a szecesszió stílusában csupasz spanyolfalak között rendezte meg a Hamletet. Ekkor világosodott meg Sztanyiszlavszkij előtt az általa képviselt realizmus és Gordon Craig szimbolizmusának kibékíthetetlen ellentéte, s egyben a szecesszió valóságellenessége is!
Míg a szecesszió Sztanyiszlavszkij életében csak egy epizód volt, addig az irányzat legjelentősebb orosz képviselője, Meyerhold az egész életét ennek az új művészi stílusnak színpadi megvalósítására és továbbfejlesztésére szentelte. Moszkvai bukása után Tbiliszbe ment s ott folytatta tevékenységét. Rendezéseiben utasította a színészeket, hogy átélés nélkül, hidegen mondják szövegeiket, s elsősorban a gesztusok plaszticitását hangsúlyozzák. Elképzelése szerint: " A színházban a szavak csak díszítmények a mozgások kanavászán. " 1906-ban a híres pétervári színésznő Vera Komosszarzsevszkaja / 1864 - 1910 / hívta meg színházába rendezőnek, de a kritika folyamatosan támadta Meyerhold rendezéseinek életszerűtlenségét, színészeinek bábszerű mozgatását, ezért 1907-ben a színházvezető színésznő, aki egyébként kiváló jellemábrázoló volt, megvált a színészellenes Meyerholdtól. Voltak még próbálkozásai az udvari színháznál, ahonnan kiutálták a konzervatív színészek, majd tanulmányozni kezdte a keleti japán és kínai színházat illetve a francia commeddia dell arte műfaját. 1914-ben folyóiratot indított A három narancs szerelme címmel, melyben folytatta 1913-ban megjelent A Színházról című könyvében kifejtett elméletének gondolatmenetét. Ebben elutasította a Művész Színház pszichologizmusát és naturalizmusát, s megrajzolta az irodalom zsarnokságától elszakadó teátrális színház körvonalait. A színészeknek szerinte egyszerre kell bohócnak, akrobatának és táncosnak lennie a vásári mutatványosok komédiásaihoz hasonlóan.
- Alekszandr Jakovlevics Tairov / 1885 - 1950 /
Ha a naturalizmus az elavult, üres, hazug teatralitás ellen támadt, a szecesszió pedig a naturalizmussal állt szemben, akkor Tairov mind a kettővel szembefordult, s egy új, kötöttségektől felszabadult teatralitást hirdetett, felhasználva a képzőművészeti konstruktivizmus eredményeit is!
Művészi pályáját Pétervárott, Vera Komisszarzsevszkaja színházában kezdte 1905-ben. Meyerhold rendezői irányítása alatt először a szecesszió stílusában dolgozott, majd 1913-ban Mardzsanov újonnan létesített színházához szerződött. 1916-ban talált rá saját kifejezési formájára, a Laodamia és a citerás Thamira című darab rendezésével. 1917-ben már összegzi művészi elképzeléseit. Szerinte Sztanyiszlavszkij színházában a színész "élő gramofonlemez", az író rabszolgája, egyetlen feladata, hogy a szöveget hitelesen adja elő, a szecesszió színházában viszont a színész csak egy színfolt, amely a stilizált festői képnek van alárendelve. Tairov a színészt akarja rehabilitálni a commedia dell arte rögtönzéseinek szellemében. Olyan színészt akar látni a színpadon, aki fügetlen az íróktól, a díszlettervezőktől, egyedül uralkodik a színpadon, s maga teremti meg a darabot is!
Végső soron tehát Tairov színházi is csak egy öncélú, formális kísérlet volt!
- Vlagyimir Majakovszkij / 1893 - 1930 /
Az avantgarde-nak egy másik irányát, a futurizmust képviselte!
1913-ban bemutatott első műve - mely a cenzúra tévedése miatt a Vlagyimir Majakovszkij címet viselte - tele volt futurista metafórákkal. Hiperbolái és szimbólumai mögött azonban pozitív mondanivaló rejlett: a szegénységet, a szenvedést, a zsarnokság elnyomásában sínylődést megszemélyesítő bábuk alakjában!
Sztanyiszlavszkij tanítványa volt. Első komoly feladatát a Kék madár rendezésekor kapta mint segédrendező. Művészi felfogása lépésről lépésre vált el a Művész Színházétól, de mindvégig megőrizte tiszteletét mesterei, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko iránt.
A színháznak szerinte nem csak esztétikai élményre kell törekednie, hanem etikai feladatot is be kell töltenie: felkelteni az élet reményét, jobbá tenni a nézőket.
- A forradalom színháza A proletárforradalom 1917. november 7-i győzelme természetszerűen kihatott a színházművészetre is. A változások:
- Megszűnt a magánszínházak tőkés érdekeltsége,
- Kicserélődött a nézőközönség,
- Államosítás még nem történt mert a fiatal szovjet államnak még nem volt pénze a színházak fenntartására, de keményebben felügyelték a bevételeket,
- Az állami pénz hiánya miatt bevezették a színházak és a vállalatok közötti szerződéses rendszert, amely a színházak számára a pénzt és a közönséget, a vállalatok dolgozóinak pedig a színházjegyeket biztosította.
Sztanyiszlavszkij így írt ezekről a változásokról:
" A színielőadásokat ingyenesnek nyilvánították, másfél évig nem árultunk jegyeket, hanem szétküldtük őket a hivatalokba és gyárakba, s így a dekrétum megjelenése után nyomban szembetalálkoztunk a számunkra teljesen új nézőkkel, akik közül sokan - talán a többség - nem csak a mi színházunkat nem ismerte, hanem általában semmiféle színházat sem ismert. Tegnap a nézőteret vegyes közönség töltötte meg, amelyben értelmiség is akadt, ma pedig merőben új hallgatósággal volt dolgunk, s nem tudtuk, hogyan férkőzzünk hozzá. Ők sem tudták, miként közeledjenek hozzánk, és hogyan éljünk együtt a színházban. Természetes volt, hogy a színház rendje, légköre nyomban megváltozott. A legelején kellett kezdeni, megtanítani a művészet terén képzetlen nézőt arra, hogy csendben üljön, ne beszélgessen, idejében foglalja el a helyét, ne dohányozzék, ne rágcsáljon diót, vegye le a kalapját, ne hozzon magával elemózsiát és ne falatozzon a nézőtéren. Eleinte nehéz volt, és kétszer-háromszor odáig fajult a dolog, hogy a felvonás végén, amelynek hangulatát tönkre tette a még pallérozatlan nézősereg, kénytelen voltam a függöny elé lépni, és a lehetetlen helyzetbe került színészek nevében felhívással fordulni a közönséghez. A forradalom beköszöntével a lakosság sokféle rétege haladt végig színházunkon: először az Oroszország minden zugából összesereglett katonaküldöttségek időszaka volt, aztán az ifjúságé, végül pedig a munkásoké és általában a kultúrába még be nem kapcsolódott nézőé - akiről az imént szóltam. Ez a néző roppant lelkes színészbarát: nem véletlenül jött a színházba, hanem reszkető szívvel, és valami fontosat, csodálatosat várva. Szinte megható szívvel viseltetett a színészet iránt. "
- A szocialista színházi szervezet kialakulása
1919. augusztus 26-án jelentette be Lenin a színházak államosítását, a színházak egységesítéséről szóló rendeletében. " Mindenféle kategóriájú színházat, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, az állam tart fenn az igazgatóságok által előterjesztett költségvetés alapján, az állam által meghatározott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően. "
Ezzel megkezdődött a szocialista színházi rendszer kialakítása.
A rendelet mindenekelőtt Moszkvában és Pétervárott megszüntette az alkalmi csoportosulásokat, s helyükre állandó, saját helyiséggel rendelkező együttesek kerültek. A fontosabb színházak nevét megváltoztatták, a cári rendszerben használt neveket részben hagyták csak meg de általában teljesen törölték. A Művész Színház például Moszkvai Akadémiai Művész Színház néven működött tovább, majd 1932-ben még Gorkij nevével is bővült! / Moszkovszkij Hudozsesztvennij Akagyemicseszkij Tyeatr imenyi M. Gorkogo /
A Művész Színház különböző időszakokban szervezett stúdiói igen fontos szerepet játszottak a szovjet színház fejlődésében! Ezek nem csak színészképző iskolák, hanem kísérleti színházak is voltak. - Az első stúdiót 1913-ban hozta létre Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko. Vezetője L. A. Szulerzsickij / 1873 - 1916 / volt. Sztanyiszlavszkij kiváló tanítványa. A Stúdió később különvált a Művész Színháztól és 1924-ben Második Művész Színház néven önálló színházzá alakult, de 1936-baan megszűnt. - A második stúdiót 1916-ban szervezték meg. 1924-ben beolvadt a Művész Színházba, s növendékei később a színház vezető tagjai lettek. - A harmadik stúdió egy 1914-ben alakult egyetemi színjátszó körből jött létre, melynek vezetője Vahtangov volt. 1920-ban a Művész Színház Harmadik Stúdiója néven aa színház állományába került, s 1924-től Állami Akadémiai Vahtangov Színházzá alakult át.
A forradalom után számos új színházat is létrehoztak.
- Tyeatr Revolucii / Forradalom Színháza / 1922-től 1943-ig viselte ezt a nevet, majd Drámai Színházként működött 1954-ig, amikor is Majakovszkij Színház néven vált jelentős tényezőjévé a moszkvai színházi életnek.
- Szatíra Színház, - Zsidó Színház, - Lenini Komszomol Színház, - Operett Színház - Szovjet Hadsereg Központi Színháza - Gyermekszínház
A színházak szocialista rendszere az 1930-as évek elejére teljesen kialakult és már nem korlátozódott Moszkvára és Leningrádra, hanem kiterjedt az ország több városára.
- A szovjet színház művészi kibontakozása
Ebben az időszakban a proletár kultúrával egyidejűleg a legkülönbözőbb szecessziós és avantgardista áramlatok árasztották el Moszkva és Pétervár színpadait. A még színházidegen proletár közönség értetlenül fogadta ezeket a törekvéseket, viszont a fiatal értelmiség nagy lelkesedéssel köszöntötte a szélsőségesebbnél szélsőségesebb művészeti irányzatokat.
A szocialista avantgarde élvonalába Mejerhold került. Sikerét korábbi szecessziós kísérleteinek köszönhette, még akkor is ha bebizonyosodott, hogy ezek mind zsákutcák, s ráadásul semmi közük sincs a hivatalos színházak elleni más csoportok harcához. Ő volt az első orosz rendező, aki azonnal a szovjet hatalom mellé állt. Jutalmul 1918-ban őt nevezték ki a Pétervári Területi Színházi Ügyek igazgatójává, majd 1920-ban az Oroszországi Színházi Főbizottság vezetőjévé. Mindemellett előadásokat tartott, rendezett és vezette a róla elnevezett színházat. Az 1930-as évektől kezdve, a személyi kultusz és a Zsidanov-féle kultúrpolitika idején egyre több támadás érte, majd 1938-ban bezárták színházát. Sztanyiszlavszkij ismét maga mellé vette, de a mester halála után más nem volt senki, aki kiállt volna Meyerholdért.
Meyerhold mellett nagy érdeklődés közepette dolgozott Tairov Kamara Színháza is, egészen a 30-as évek közepéig.
Vahtangov 1917-től a szovjet színház egyik legaktívabb szervezője lett. 1918-ban megalapította a később világhírűvé vált zsidó színházat, a Habimát, vidékre járt, amatőr csoportokat szervezett, rendezett és cikkeket írt a színészi átélésről. Elképzelése szerint a színésznek a Művész Színház gyakorlatában megvalósított elvek szerint kell megalkotnia szerepét, a hangsúly tehát nála is az átélésen van, de az átélésen kívül a színész még nagyon sok külső hatáseszközzel - mozgások, intonáció, jelmez, stb. - kell utalnia az alak valóságos jellegére. Halála után színháza ezt az elvet vitte tovább.
Borisz Scsukin / 1894 - 1939 / Vahtangov egyik legtehetségesebb tanítványa, főleg Gorkij alakjainak mélyen átélt, pátoszmentes, eszköztelen alakításaival tűnt ki. Későbbi színésziskolájában Vahtangov tanításait adta tovább.
Ruben Szimonov / 1899 - 1969 /
Még Vahtangov vezetése alatt kezdte pályáját, később a színház rendezője 1939-től pedig főrendezője lett. Kezdetben vígjátéki és szatirikus, később romantikus hősök alakításával tűnt ki.
Sztanyiszlavszkij és a Művész Színház a forradalom után erőteljesen háttérbe szorult. Az avantgardista áramlatok képviselői elavultnak, kispolgárinak, akadémikusnak minősítették a Művész Színházat. Sztanyiszlavszkíj annál is inkább igazságtalannak érezte, mert a támadások zöme egykori tanítványaitól jött. Azt, hogy a Színház egyáltalán fennmaradhatott Leninnek köszönhette, aki így nyilatkozott róla: " Ha van színház, amelyet mindenáron át kell mentenünk és meg kell őriznünk a múltból - az természetesen a Művész Színház. " Politikai oldalról tehát nem fenyegette veszély viszont kifejezetten érezhető volt a közönség elfordulása. A válságból jó kiútnak látszott egy külföldi vendégjáték, ezért 1922-től 1924-ig amarikai turnét vállalt, melyen az elmúlt két évtized legnagyobb sikereit mutatták be a közönség szűnni nem akaró éljenzése közepette. Ez a turné - s vele együtt Sztanyiszlavszkij Módszere - olyan hatást gyakorolt az amerikai színjátszásra, melynek nyomai még ma is érezhetők. Hazatérésük után Sztanyiszlavszkij végre rátalál az új útra. Nem valamilyen divatos avantgardista irányzatot választ vagy hoz létre, hanem a régi realizmusából mindinkább kibontakozó és a szocialista viszonyokhoz alkalmazkodó interpretációs módszert, melyet néhány évvel később Gorkij szocialista realizmusként határoz meg. Később Sztanyiszlavszkij élete újabb fordulatot vesz. Meg marad a Művész Színház igazgatói székében de prózai művek rendezését már nem vállalta. Teljesen a színházelméleti irodalom felé fordul és megírja Módszerének tanulmányait. 1925-ben jelenik meg Életem a művészetben című híres önéletrajzi munkája, melyben színházelméletének összefoglalására törekedett. Az összefoglalt elmélet, mely " Sztanyiszlavszkij-rendszer " néven ment be a köztudatba, a realista színjátszás esztétikai alapjait és művészettechnikai alapjait foglalja össze. Lényege, hogy a színpadi cselekvést a színészi átélésre alapozott egyetlen pszichológiai folyamatként értelmezi, amelyet a mesterségesen is felkelthető "alkotó közérzet" indít el és tart fenn. A szerep átélését és a szerep alakítását tárgyaló kétkötetes munkája halála évében jelent meg A színész munkája címmel.
Sztanyiszlavszkij harcostársa, Nyemirovics-Dancsenko a forradalom után zenei színházzal kezdett foglalkozni. Emellett Sztanyiszlavszkij halála után ő lett a Művész Színház igazgatója. 1919-ben megszervezte a Művész Színház Zenei Stúdióját, amely 1926-baan Nyemirovics-Dancsenko Zenei Színházzá alakult.
A Kis Színház forradalom utáni tevékenysége nagyon hasonlított a Művész Színházéhoz. Az 1920-as évek közepéig még játszik a két nagy tehetség és oszlopos tag:
- Glikerija Fedotova / 1846 - 1945 /
A színésznőt Sztanyiszlavszkij gyakorta "mesterének" nevezte, óriási tehetsége miatt.
- Alekszandr Juzsin / 1857 - 1927 /
Több mint negyven éven át volt a Kis Színház tagja, s még halála előtt is hatalmas sikerrel játszott!
Az 1930-as évek közepén fellépő személyi kultusz kultúrpolitikája és dogmatikus módszerei a színházakra is kiterjedtek. Sok színházat megszüntettek vagy összevontak, több írót feketelistára tettek, rendezőket és színészeket pedig száműztek az országból, erre a sorsra jutott többek között Meyerhold is.
Ez a helyzet egészen az 1956-os XX. pártkongresszusig tartott, amelyen eltávolították az akadályokat a művészi alkotói szabadság útjából, s ez erőteljes lendületet adott a színház fejlődésének is.
Az újonnan kialakult lehetőségek és az új szellem egyik legjelentősebb képviselője - Nyikolaj Pavlovics Ohlopkov / 1900 - 1967 / Mejerhold tanítványa volt. 1930 és 1937 között a Realista Színház igazgatójaként tevékenykedett. Később a Vahtangov Színház színésze és rendezője, majd 1943 után a moszkvai Forradalmi Színház főrendezője lett.
- Nyikolaj Akimov / 1901 - 1968 /
Pályafutását díszlettervezőként kezdte , aztán kezdett rendezéssel foglalkozni. Rendezőként is elsősorban képzőművész volt, s a színpadi látványt részesítette előnyben.
Az 1960-as évek elején négy színház és négy rendező emelkedik az orosz színház élvonalába és különböző irányzatok megteremtőjévé vagy továbbfejlesztőjévé.
- Jurij Ljubimov / 1917 - /
Kezdetben a Vahtangov Színház színésze, rendezője és tanít a színházhoz tartozó főiskolán. 1964-ben aztán önálló színházat alapít Taganka Színház néven.
Alkotásaiban kitűnően olvasztja össze Sztanyiszlavszkij, Mejerhold és Brecht művészi eredményeit. Sok vitát kiváltó merész rendezői megoldásaival, szokatlan stilizáló módszerével az érdeklődés középpontjába került és a Tagankát Moszkva legnépszerűbb színházainak egyikévé tette. Az 1980-as évektől Olaszországban él és dolgozik.
- Vlagyimir Viszockij / 1938 - 1980 /
A Taganka Színháznak megalakulásától tagja volt. Színész, énekes, zeneszerző és költő volt egy személyben. Érdes, karcos, rekedt hangú, markáns arcú, csibészes mosolyú, szomorú tekintetű moszkvai vagány volt. Népszerűségét filmszerepei, versei és dalai csak növelték.
- Oleg Jefremov / 1927 - 2000 /
1956-ban megalakította a Fiatal Színészek Stúdióját, majd ebből a stúdióból alakult ki a moszkvai Kortárs Színház. A színházban a szó igazi értelmében műhelymunka folyt, melynek eredménye egy nagyszerű színésznemzedék felnövekedése lett.
- Anatolij Efrosz / 1925 /
A Moszkvai Gyermekszínház és a Komszomol Színház főrendezője volt, majd 1967-től a Drámai Színház rendezője. Elfordul a hősi romantikától és pátoszmentes, elmélyült analízisre épült produkciókkal szerez magának elismerést. Rendezései hamarosan világhírt, nemzetközi fesztiválok díjait is meghozza neki és a vele dolgozó színészeknek. Efrosz rendhagyó egyéniség: egyszerre adja a mű lélektani és gondolati elemzését, párhuzamos értelmezését. Színpadi jellemzései pontosak, leleplezőek, de mindig emberségesek. Gyakran rendezett filmet és televíziós drámákat, szívesen lát vendégeket a próbáin, melyek légköre mindig oldott és felszabadult. Színházelméleti írásait laza szerkezetű könyvekké formálja. 1981-ben magyarul is megjelent egyik legfontosabb műve: Szerelmem a próba címmel. 1984-ben a Taganka Színház művészeti vezetője lett.
- Georgij Tovsztonogov / 1915 - 1989 /
A leningrádi Komszomol Színházból került 1955-ben a Puskin Drámai Színházba, ahol Visnyevszkij Optimista tragédia című drámájának rendezésével tűnt ki. Ezért a rendezéséért a színház és a rendező is Lenin-díjat kapott! A felesleges részletezést mellőző, hiteles lélektani motivációra épülő, a tragikus és komikus mozzanatokat merészen egymás mellé állító rendezői megoldásait 1969-es budapesti vendégjátéka alkalmával a magyar közönség is megismerhette. Tanított a leningrádi főiskolán, s fáradhatatlan elméleti tevékenységet folytatott: cikkek, tanulmányok, darabelemzések, próbajegyzőkönyvek, rendezői példányok egész sorát jelenteti meg. 1975-ben magyarul is megjelent Gondolataim köre című kötete. Tovsztonogov irányítása és nevelése alatt kiváló színészek sora nőtt fel. Néhány közülük:
- Jevgenyij Lebegyev / 1917 - /
- Kirill Lavrov / 1925 - 2007 /
- Innokentyij Szmoktunovszkij / 1925 -1994 /
Rendkívüli emberábrázoló képességgel rendelkezett! Kevés külső eszközzel, inkább a belső átélés erejével teremtette meg alakjait! Filmszerepei közül a Hamlet az egész világon ismertté tette.
Az 1970-es évek óta megszaporodtak a Szovjetunióban a szobaszínházak, stúdiók, kis-és kamaraszínházak. Ezek ifjúsági, kísérleti vagy stúdiószínházaknak nevezik magukat. Néhány ezek közül:
- Moszkvai Kísérleti Színházi Stúdió, - Moszkvai Új Drámai Színház,
A világ első Gyermekszínházát nyitották meg 1918-ban Moszkvában! A színház létrehozásának kezdeményezője Natalija Szac / 1903 - 1993 / volt.
Ezt követően a fiatal szovjet állam szinte minden nagyvárosában alakultak ifjúsági és gyermekszínházak.
Az orosz színháznak egyik lényeges szórakoztató műfaja az esztrád. Az európai kabaréhoz hasonló, de tartalmilag sokkal sokoldalúbb. Az orosz esztrád kifejezés valójában egy gyűjtőfogalom, mely magában foglalta a kamaramuzsikálás, politikai tréfa, monológok, jelenetek, pantomim, ének-és hangszerszólók, zsonglőrmutatványok és akrobatikus táncszámok is részei voltak! Legismertebb képviselője volt: Arkagyij Rajkin / 1911 - 1987 /
Miniatűr Színháza, mely 1939-ben alakult Leningrádi Esztrád Színház néven, egyedülálló jelensége volt ennek a műfajnak. Előadásait pszichológiai biztonság, mély és alapos emberismeret, aprólékos kidolgozottság, nagyfokú mesterségbeli tudás jellemezte. Kiválóan ötvözte a lírát, komikumot, tragikumot és humort.
- Az opera A két Rubinstejn testvér által alapított pétervári és moszkvai Konzervatórium működésének köszönhetően egyre szervezetebbé válik a zeneoktatás és az operai képzés Oroszországban.
- Anton Rubinstejn / 1829 - 1894 /
- Nyikolaj Rubinstejn / ??? /
Vége szakadt a XIX. század zseniális zenei dilettantizmusának, és egyre több szakképzett muzsikus lépett előtérbe. Néhány jelentősebb képviselője:
- Igor Sztravinszkij /1882 - 1971 /
Az orosz színpadi zene eredeti és egyedi képviselője! Richard Strauss mellett a kor egyik legnagyobb karmestere! Elsősorban baletteket írt. Ezek a balett művek hozták meg számára a világhírnevet.
- A tűzmadár, - Petruska, - A tavasz megszentelése, - Tűzijáték, - A méhek élete, - A fülemüle, - A katona története, - Pulcinella
1918-ban kiterjesztette rendezői munkásságát az opera területére is. Vezetése alatt létrejött a moszkvai Nagy Színház operastúdiója, amely 1926-ban Sztanyiszlavszkij Zenei Színház néven önálló színházzá alakult.
- Reinhold Glier / 1875 - 1956 /
Egy azerbajdzsáni és egy üzbég opera szerzője. Az első olyan szerző, aki a sokszínű és soknemzetiségű Szovjetunió egyik jelentős nemzetiségének képviselője! Az ő nevéhez fűződik az első időszerű, forradalmi témájú szovjet balett, a Vörös pipacs, melyet 1927-ben mutattak be.
- Szergej Prokofjev / 1891 - 1953 /
Rimszkij-Korszakov tanítványa volt, vagyis a klasszikus orosz muzsika megteremtésére és felvirágoztatására szövetkezett "Ötök"-től vette át a stafétabotot, mint zeneszerző, karmester és zongoraművész.
- Dmitrij Sosztakovics / 1906 - 1975 /
Szimbolikus kompozíciói mellett több színpadi művet is írt. 1930-ban került bemutatásra Gogol elbeszélése nyomán Az orr című operája, melyen erőteljes nyugati avantgarde hatás érződött.
- Iszaak Dunajevszkij / 1900 - 1955 /
Nagy szerepe volt a szovjet operett kialakításában és fejlesztésében.
/ Folytatás a 24-ik részben /
KONSZTANTYIN SZTANYISZLAVSZKIJ
Helyezkedj el a sógoroknál, mert az ausztriai munkalehetőségek sokkal jobban jövedelmeznek, mint szinte bármely más magyarországi munka.
